A helybéliek kedvelt kirándulóhelye, családi- és gyerekprogramok gyakori végállomása, sokaknak pedig a mindennapi friss víz biztosítéka az iharosi Madár-forrás. Korábban már röviden beszámoltunk a forrás környékét ért szennyezésről – most lássuk a részleteket!
A fagyokat követő enyhülés első napjaiban a Nemo-tóként közismert záportározó környékén kellemetlen „illatok” vegyültek a hideg téli levegőbe. Hamarosan kiderült, honnan származik az émelyítő szag: szennyvíz jutott a mesterséges tavacskába.
2011. január 26-án a forrás közelében élő egyik lakos az egyre elviselhetetlenebb bűzről tájékoztatta az ANTSz-t. A bejelentés a Közép-Duna-völgyi Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságon keresztül eljutott a Biatorbágyi Vízművekhez. A helyi szakemberek még aznap a helyszínre vonultak: részleges dugulást találtak a szennyvízelvezető rendszerben, amit egy szippantós kocsi segítségével meg is szüntettek. A történetnek itt akár szép vége is lehetne, azonban számos kérdés megválaszolatlan maradt a hibaelhárítás után.
De kezdjük inkább az elején!
Honnan érkezik szennyvíz az Iharosba?
A válasz egyszerű: az ipari parkokból. A ’90-es években az újonnan nyíló Metro áruház szennyvizét vezetik ezen a nyomvonalon a biatorbágyi szennyvíztisztítóba, immár közel két évtizede. A szennyvízcsatorna és a szennyvíztisztító önkormányzati tulajdonban és kezelésben van, az áruház csupán anyagilag járult hozzá az építéséhez. Ugyanehhez a nyomvonalhoz csatlakozott 10 évvel később a – ma már csak egykori – Rynart csapadékvíz-elvezető rendszere, amely a szennyvízelvezetővel párhuzamosan fut a Madár-forrás felé, hogy egy kis völgyön keresztül a záportározóba (Nemo-tóba) juttassa vizét. A csapadékvíz-elvezető árok láthatóan gyenge minőségben épült, mivel mára szétfagyások, beomlások tarkítják a teljes nyomvonalat.
Az részlegesen eltömődött csatornából a szennyvíz egy olyan akna tetején keresztül jutott ki a környezetbe, ami addig a földfelszín alatt rejtőzködött, nem is akárhogyan: a helyszínen készített fotók tanúsága szerint a fedlapot a szennyvíz a fölötte lévő földdel együtt nagy erővel felemelte, a szennyes lé pedig elárasztotta a környéket. A közelben futó csapadékvíz árok fogadta be az áradat túlnyomó részét és vezette el a forráshoz, majd tovább a kis tavacskába. A kráterként tátongó lyuk március 26-án még látható volt a rét szélén, a dűlőút mellett.
Mit okozott a szennyezés?
A Tájvédő Kör tagjai – Nánási István és Tüske Emil – március elején bejárták a környéket és fotókat is készítettek a károkról. A bejáráson részt vett Poldermann Petra, a Biatorbágyi Vízművek Kft. ügyvezetője is.
A képek is tanúsítják a szennyezést – a forrástól kiinduló meder alján vastag fehér lerakódás alakult ki, és a hideg ellenére is erőteljes volt a bűz. A jég olvadása után a Nemo-tó vizében kék alga jelent meg, illetve nagy kiterjedésű baktérium-telepek úsztak a víz felszínén. Mindez arra utal, hogy komoly bakteriális szennyezés érte vizeinket. A forrástól a tóig futó völgyben kotrással csökkentették az iszap mennyiségét. A fagyok elmúltával a tavat leeresztették, alján azonban jelentős mennyiségű szennyvíziszap halmozódott fel, amit el kellett távolítani. A munkákat sokáig nehezítette az olvadás és az esőzés, de amint eléggé megszikkadt az iszap, a vízművek munkatársai veszélyes hulladékként kezelve elszállították. Mára már a víz is visszakerült a záportározóba és partja az eredetihez képest barátságosabban lett kialakítva. A dugulást okozó aknát két elemmel magasították meg, a következő dűlőút melletti aknát, amit az arra járó mezőgazdasági gépek rendszeresen rongáltak, kijavították, valamint figyelemfelhívó betonoszlopokkal vettek körbe.
A Biatorbágyi Vízművek Kft. közleménye a szennyezésről:
„A bebocsátott szennyvíz mennyiség a területen átlagosan 160-170 m3/nap. A vízfolyásba bekerült nyers szennyvíz kizárólag kommunális (lakossági) eredetű, így ipari technológiákból kikerülő, környezetre különösen veszélyes anyagokat nem tartalmazhat. A kommunális szennyvíz főként biológiailag lebomló, szerves szennyezőanyagokat tartalmaz.
A kémiai szennyeződések közül elsősorban az oldott formában lévő ammónium és foszfor a meghatározó. Előbbi kellő mennyiségű oxigén jelenlétében kevésbé ártalmas nitráttá alakul. Az utóbbi pedig növényi tápanyag, így túladagolva a vizek algásodásáért, eutrofizációért lehet felelős.
A meder szélén kiváló homokiszap nagyrészt a szerves szennyeződéseket tartalmazza, amelynek fehéres színét a rajta megtelepedő lebontó szervezetek okozzák.
Zsír-és olajszennyeződéseket a kommunális szennyvizek általában csak kis mértékben tartalmaznak.”
Hogyan tovább?
Két hónappal a szerencsétlen baleset után még mindig iszonyú bűz terjengett a környéken, amit a tavaszi kirándulók vagy éppen a Bia 25 teljesítménytúra résztvevői is szagolhattak. Nem tudjuk, pontosan mennyi és milyen összetételű szennyező anyagot tartalmaz a talaj és a víz. A teljes rendszer ellenőrzéséről nem kaptunk híreket. Egy helyi képviselő állítása szerint a Tó-park megépülésével a rendszert valószínűleg bővíteni kell, mert az onnan származó szennyvíz szintén ezen a nyomvonalon jutna a tisztítóba, ez azonban már meghaladja a jelenlegi csatorna befogadóképességét. Azonban ha így is lenne, a Tó-park projekt nem holnapra fejeződik be… Addig is jó volna kideríteni, hogy mi a helyzet a mélyben.
Hivatalosan nem ivóvíz – meg nem is tó
A forrás vizét soha nem minősítették ivóvízzé, ennek ellenére sok ember iszik belőle nap mint nap. A forrás mellett régóta felirat figyelmezteti a szomjas kirándulót: „Forralás nélkül a víz nem fogyasztható!”. A történtek után még inkább megfontolandó, hogy érdemes-e a forrásból kortyolni.
Ami pedig a Nemo-tavat illeti, valójában csak egy mesterséges medence, becsületes neve „vízjogi létesítési engedéllyel megépített műtárgy”. Érthető módon senki sem hívja így a hétköznapokon. Hol záportározóként, hol Nemo-tóként emlegetik az emberek. Eredeti célja kizárólag a csapadékvíz tárolása volt, a természet azonban nem szokta tiszteletben tartani a mesterséges korlátokat, így hamarosan megjelentek a növények a halak és egyéb élőlények is a vízben. Márpedig ahol hal van, ott horgász is lesz hamarosan… A tavacska vize sosem volt túlságosan bizalomgerjesztő, mégis gyakran látni elszánt pecásokat a partján.
A záportározó beépült a táj szövetébe. Ha horgászni nem is érdemes benne, le lehet ülni a partjára, figyelni a szitakötőket és békákat, a szomjukat oltó madarakat. Az arra sétálók számára üde színfolt a napfényben csillogó vízfelület – még ha nem is tó.
Szegény Madár-forrás…
A jobb sorsra érdemes kis forrás ellen már az is merénylet volt, hogy a közeli ipari területek csapadékvizét a környékére vezették. A vasút alatti áteresz akár 1300 l vizet is képes másodpercenként átengedni. A lezúduló víztömeg nagyon erős eróziót fejt ki a völgyben, ami sok kis forrásocskát rejt és kedvezőbb körülmények között Biatorbágy természeti kincse lehetne. A csapadékvíz-elvezető árok ma már kifejezetten korszerűtlen megoldásnak számít, mivel nem veszi figyelembe a környezet igényeit – nagy területről gyűjti össze a vizet, erodáló hatását viszont csak egy távoli kis területen fejti ki. Az új beruházások tervezésénél ma már sokkal inkább a helyben történő csapadékvíz kezelést részesítik előnyben.
Másrészt ez a hosszú árok a szél hordta szemét gyűjtőhelye: a záporok idején lezúduló vízzel együtt a hulladék is ebben a kis völgyben köt ki, vagy egyenesen bekerül a tóba.
Mégis, ebben a szomorú állapotában is sokan kedvelik a környéket, erejüktől függően tesznek is érte, szemétszedéssel, kerítésfestéssel, forrástisztítással. Ha kapna egy kis megkülönböztetett figyelmet a Nemo-tótól a Madár-forrásig elterülő településrész, kellemes pihenő övezet is válhatna belőle, ami lehetőséget adna pihenésre, feltöltődésre, az egészséges hétköznapok részeként.
Kállai Cili – Tüske Emil
