Kálvária-hegyként őrzi a régiek emlékezete és jegyzi a földrajztudomány a Katalin-hegy alatt elterülő összefüggő erdőséget. Az elnevezés természetesen nem véletlen: szent helyet rejtenek a fák, Torbágy község Golgotáját. Ezt a hegyoldali magaslatot találták alkalmasnak – vélhetően valamikor a tizenkilencedik század elején – a torbágyi katolikus egyházközség hívei arra, hogy felépítsék rajta saját kálváriájukat.
Azt, hogy kik, hogyan, milyen támogatással végezték el ezt a munkát, nem tudjuk. Helytörténetünk egyik fehér foltja a torbágyi kálváriaépítés. A könnyebben hozzáférhető plébániai forrásokban nem lelhető fel utalás, csupán a kereszt talpazatán lévő 1827-es dátum az egyetlen fogódzó. Franz Bruckner írja Németországban megjelent könyvében, a Turwaller Heimatbuch című kötetben, hogy a kálvária tizennegyedik stációját, a Große Kreuz-ot, azaz a nagy keresztet 1945-ben, a második világháború pusztításai során törték össze. Ugyanakkor a torbágyi idős emberektől inkább azt hallani, hogy erre a szégyenletes cselekedetre később, valamikor az ötvenes években került sor.
A kálvária szó a katolikus lexikon meghatározása szerint a latin calva szóból ered, ami magyarul koponyát jelent. A kálvária a Koponyák Hegye, ahol az évenként megtartott nagyböjti, nagypénteki keresztutak során elevenedik meg a keresztáldozat, Krisztus szenvedésének története. Éppen a hely szakrális jellege, vallásgyakorlásban betöltött központi szerepe miatt kézenfekvő az a következtetés, hogy a torbágyi kálvária nagy keresztjének bő fél évszázaddal ezelőtti lerombolása során egy meghatározott valláshoz tartozó társadalmi csoportot, az ezt a vallást gyakorló embereket érte durva, megfélemlítő támadás. Ám az is biztos, hogy a rombolásra vállalkozók pont az ellenkezőjét érték el annak, mint amit akartak. A kálvária jelképei nem tűntek el, nem semmisültek meg, hanem életre keltek. A földön több darabban fekvő, fejétől megfosztott, avarral borított corpus, a széttört kereszt látványa már önmagában is szívhez szólóan jelenítette meg a szenvedéstörténetet. Azok, akik erre jártak, és találkoztak ezzel a szomorú kálváriával, a kifosztott stációkkal, a lelkük mélyén élhették át a Golgota valóságát.
Amikor már lehetőség volt rá, 1990 után többfelé és többekben is felmerült a településen a gondolat: helyre kéne állítani ezt a gyalázatot. A 2003 tavaszán megtartott határszemle résztvevői még fákkal, bokrokkal teljesen benőtt területet találtak a kálvária helyén, a területet az önkormányzat tette járhatóvá. A Biatorbágyi Tájvédő Egyesület tagjai 2004. július 24-én szabadították meg teljesen a stációkat és a kereszt környékét az aljnövényzettől és a bokroktól. Ezután az egyesület felhívásban keresett vállalkozókat a kálvária folyamatos rendben tartására, a feladatot a Katalin-hegyi Ingatlantulajdonosok Érdekvédelmi Egyesülete vállalta magára, akik a kálváriát és környékét azóta is példás rendben tartják.
A tájvédők az önkormányzat támogatása mellett 2006-ban kezdték meg a nagykereszt felújításához szükséges engedélyek beszerzését. Tavaly októberben csapatmunkában készítették el az alapozást, az ehhez szükséges cementet, sódert és szállítást biztosította a Koncz tüzép. A pécsi dómnál, a budavári Mátyás-templomnál és a jáki templomnál a múltat már sikerrel életre keltő Osgyányi Vilmos kőszobrász-restaurátorművész volt az, aki többedmagával felemelte a földről a megváltó széttört és meggyötört „testét”, és egy jelképes barlangsírba fektette, vagyis átszállította biatorbágyi restaurátor műhelyébe. S november 29-én az újraszentelésre egybegyűltek egy kicsit újra átélhették a feltámadás örömét, amikor összegyűltek egy csoportképre a kálvária nagykeresztje előtt.
Köszönet illet mindenkit, aki bármilyen indíttatásból – a városért, a közösségekért, a múlt és eleink munkájának megbecsüléséért, vagy vallásos meggyőződésből -, bármit is tett a torbágyi kálvária helyreállításáért. Reménykedjünk a folytatásban, és abban, hogy a helyszínen egyszer majd a hagyományos, nagyböjti keresztútjárás is megelevenedik.
Nánási Tamás
Galéria
